Győrben Somogyban – Beszélgetés Somogyi Zsolttal a Somogyi Elektronic Kft. tulajdonos-ügyvezetőjével

Zsolt szívélyesen fogad, ennek okán szinte egy pillanat alatt családiassá válik a légkör. Ha nem egy tárgyalóasztal mellett beszélgetnénk, akár azt is hihetném, hogy a nappalijában vagyok. Elkalandozásomból a tér egyik sarkában megbúvó flipchartra rajzolt piros szív zökkent ki – benne „S.E.” monogram. Jót nevetünk az „I love Somogyi Elektronic” kedves kis gegjén, ami Zsolt szerint jó hangulatjavító az értekezletek alatt.

Vendéglátóm sportosan elegáns, kétség nem fér hozzá, hogy számára nagyon fontos a megjelenés tökéletes összhangja. A céltudatossága jól tetten érhető a személyiségében is, ami az interjú későbbi részében igazolást is nyer számomra. Bármi szóba kerül arról hihetetlen lendülettel és optimizmussal beszél ennek jegyében tart egy kis céges tárlatvezetést. Először a „karácsonyi szalonba” invitál, ahol megannyi fényfüzér és fenyőünnepi installáció hiteti el az emberrel, hogy márciusban is lehet karácsony. Zsolt irodájának egyik fala is egy kisebb kirakat, ahol a cég által forgalmazott termékek sorakoznak. Úgy érzem, hogy órákig el tudnék molyolni a kütyük Kánaánjában, azonban én egy másik világra is kíváncsi vagyok.

A bevezetőmben nagyjából összefoglaltam a cég megszületését, ugyanakkor ez csak egy slágvortokba szedett kronológia, ami főbb időszakokat említi meg, viszont nem szól a hétköznapokról. Gyerekként te-ti az öcséddel együtt, hogy éltétek meg a vállalkozói élet mindennapjait?

Amikor az édesapám elhatározta, hogy kilép az állami rendszerből és először maszek lesz, majd vállalkozó akkor tulajdonképpen végigjárta ennek a létnek minden keservét egy olyan szférában, amikor mindent a hiánygazdaság működtetett. Szerencsére rendkívül jó kommunikációs képessége mellett karakteres személyiség, ennek köszönhetően jól működő kapcsolatrendszert épített ki. Ennek és a fejlődésnek az ára viszont az volt, hogy szinte állandóan dolgozott. Szóval mi egészen kicsi korunk óta csak a munkát láttuk a családban, emiatt csak igen ritkán volt(ak) közös programok, de a vasárnapi ebéd nem maradhatott el.

Téged mennyire „fertőzött meg” az édesapád szakmája?

Ami az elektronikai kütyüket illeti, az nem nagyon. Nem vagyok műszaki beállítottságú, ellentétben a testvéremmel, Tamással. Már kiskoromtól kezdve az életemet a tanulás, különórák és a sport tette ki, ami nemcsak kellőképpen leterhelt, hanem az évek során egyféle rendszerré is vált. Négyéves korom óta úszom és hatéves korom óta teniszezem, ez utóbbit versenyszerűen, ami máig meg is maradt. Szóval az egész életem egy igen következes mederben folyt. Gyerekként persze sokszor éreztem és szerettem volna azt, hogyha a kötöttségek lazulhatnának.

Nem lázadtál?

Nem, mert egyfelől az idők során megszoktam, másfelől összességében szerettem ezt, jól éreztem magam a bőrömben. Látva a szüleim elszántságát, én is bizonyítani akartam az iskolában, de főként a teniszben.

A teniszre, hogy találtál rá?

Az édesapám hobbiként teniszezett, én pedig sokszor mentem vele. Egyszer én is megfogtam az ütőt és tulajdonképpen azóta sem engedtem el. (nevet)

A tenisz tehát már egy biztos pont volt az életedben, emellett azt is tudtad, hogy merre szeretnél lépni?

Ahogy a szüleimnek, nekünk, fiúknak is az életünk része volt a családi cég. Éppen ezért kimondva-kimondatlanul az édesapámban mindig benne volt, hogy ezt a vállalkozást valamelyikünknek lenne jó továbbvinni. Szóval ez egy állandóan lebegtetett dolog volt, így a sport minden hozzáadott értékét elismerve édesapámék a tanulást helyzeték mindig előtérbe. Érdekes csavar lett a történetben, hogy miközben felvettek Győr egyik legjobb középiskolájába, én ugyanazon a nyáron kéthetes edzőtáborba mentem egy salzburgi teniszakadémiára, ahol fantasztikus multikulturális környezetbe kerültem. Itt fantáziát láttak bennem és felajánlották, hogy tanuljak kint tovább. Így maradtam hat évig Salzburgban egy nagyon erős közgazdasági szakközépiskolában, teszem hozzá, hogy szinte nulla némettudással. Egy évet kaptam, hogy megtanuljam a nyelvet és csak ezután felvételizhettem. Fantasztikus időszak volt, de amire a legbüszkébb vagyok az az, hogy negyvennégyen indultunk, de velem együtt csak kilencen fejeztük be.

Közbevetőleg: nem volt honvágyad? Végül is tizenöt évesen kiléptél az életbe.

A szüleim elfoglaltsága miatt már négyévesen dadusunk volt, ezért egyáltalán nem volt furcsa az önállóság vagy a jó értelemben vett egyedüllét. Továbbá egy olyan fantasztikus és profi közeg vett körül, ahol szinte repültek a napok, aminek élveztem minden pillanatát. Nem volt időm hazagondolni, ugyanakkor érdekes, hogy ez csak az iskola vége felé azért mégis kérdés lett. Rendkívül élveztem, hogy a salzburgi tanulmányaim alatt mindig volt valami versenyhelyzet, mindig volt valami, aminek meg kellett felelni. Ha tenisz, akkor az, ha futás akkor az stb. Később annyira asszimilálódtam és annyira otthon éreztem magam ott, hogy ez a tanulás rovására is ment, aminek a teniszezés látta a kárát – egy időre emiatt parkoló pályára is került -, de szerencsére össze tudtam kapni magam. (nevet)

Itthon folytattad tovább?

Édesapa azt mondta, hogyha már mindent jól megtanultam németül, akkor ezt nem ártana átvennem magyarul is. Ugyanakkor nehezítő körülmény volt, hogy az osztrák középiskolából nem lehetett pontokat beszámítani. Ennek okán amikor az International Business School-ra (IBS) jelentkeztem akkor ott nulladik évfolyamos lettem, amit egyáltalán nem bántam, mert itt is egy csodálatos közegbe kerültem. A legnagyobb büszkeséggel azonban mégis az töltött el, hogy az év végén száztizenkét diákból benne voltam abban a négyben, akik tandíjmentességet kaptak. Itt angol-közgazdaság szakon végeztem, emellett még egy nemzetközi marketing diplomát is szeretem. Az IBS-t követően pedig Oxfordban egy MBA képzést is elvégeztem. És persze budapesti tanulmányaim mellett sem hagytam abba a teniszezést, ahol a szuperligában a legmagasabb osztályban játszottam, később pedig a Vasas legjobbjaihoz igazoltam, aztán Pécsre majd vissza Győrbe.

Maximalista ember vagy?

Annyira nem, viszont kapitány típusú, aki szereti kihozni a lehetőségekből a maximumot. Győrben én vagyok Magyarország háromszoros tenisz bajnokcsapatának a játékosa, a kapitánya és fő támogatója is. Az jelenlegi öt fős Davis Kupa csapatból hárman nálunk játszanak. Ez egy óriási érték az egyesületnek, a városnak és a Győrieknek amire Mi, mint sportszerető lokálpatrióta család nagyon büszkék vagyunk.

A válogatott játékosokkal baráti a kapcsolat, szeretnek Győrben játszani. Külön öröm, hogy a csapaton felül, individuálisan is tudom támogatni, segíteni őket a pályafutásukban. Erről és minden másról is általánosságban azt gondolom, hogyha már valamit elhatározunk és rászánjuk az időt, pénzt, energiát – barátokkal, családdal, munkatársakkal -, azt „maxoljuk ki” a lehető legjobban. Ez pont annyi erőfeszítésbe kerül, mint valamit nem jól csinálni.

Ez kivetül a vezetői mentalitásodra is?

Mindenképpen. Fontos a pozitív hozzáállás és mindig a megoldásra való törekvés. Cégen belül mindenki úgy tekint egymásra, mint egy jó kollegiális kapcsolatra, mert csak egy ilyen hozzáállás vihet előre minket.

Ennek okán lehet azt mondani, hogy egy családi cégben családias a hangulat?

Igen, de egy családban is vannak elvárások, értékrendek és rendszerek, mert ez is kell ahhoz, hogy működni tudjon. Tehát a mentalitáson és az egymás iránti hozzáálláson nagyon sok minden múlik, és persze a kommunikáción és a gyors döntéshozatalon is, amiben úgy vélem, hogy mi kifejezetten jók vagyunk. Ha helyén kezeljük a munkahelyi kapcsolatokat és ezzel nem él vissza senki, akkor ez a szisztéma működőképes. És mivel én nagyon bízom a kommunikáció erejében is, ezért negyedévente minimum egyszer kiállok a dolgozók elé és elmondom, hogy mi a helyzet és mi várható. Azt hiszem ennek a vezetői hozzáállásnak köszönhető az, hogy például egy csapatépítésen vagy vállalati programon a dolgozók kilencvenhárom százaléka úgy van ott, hogy semmi nem kötelező.

Az édesapád is hasonló vezetői karakter?

Igen, azzal a különbséggel, hogy neki nem adatott meg, hogy olyan oktatásban részesüljön és olyan emberektől tanulhasson, mint én, hanem ösztönösen ilyen és persze hihetetlenül tapasztalt. Éppen ezért nagyon felnézek rá. Azt hiszem egyébként, hogy ez a mentalitás valahol genetikusan belénk van kódolva. A dédnagyapám – aki az ötvenes években szintén győri kereskedő volt – mondta mindig azt, hogy: „Soha ne csapj be senkit!” Ez egy generációkon átívelő mottója a cégnek, ennek a mentén dolgozunk, ezt tartjuk szem előtt a partnereinkkel és a kollégáinkkal szemben is. Azt gondolom, hogy a jó és a korrekt hozzáállás és a jó kommunikáció miatt is szeretnek minket az üzletfeleink. Ha kérdés van, ha gond van, akkor mi mindig felvesszük a telefont és arra törekszünk, hogy az adott problémát megoldjuk.

És otthon is te vagy a kapitány vagy ott nagyobb a liberalizmus?

A feleségem a család alfája és omegája. Otthon is nagy hangsúlyt fektetünk a kommunikációra, mindig mindent alaposan átbeszélünk, megvitatunk, de azt gondolom, hogy a stratégiai kérdésekben legtöbbször én szoktam dönteni.

Ha már az előbb a problémamegoldást említetted, akkor ez nekem összecseng az EuroFleet által vallott filozófiával. Régóta dolgoztok együtt?

Eljött az idő, amikor rájöttünk, hogy költséghatékonyabb megoldást kell keresnünk annál, minthogy saját tulajdonú autóparkunk legyen. Korábban több flottakezelővel is dolgoztunk együtt, de 2008 óta kizárólag az EuroFleet-tel. Úgy vélem – és ez az eltelt időből is jól látszik -, hogy tökéletes az összhang a cégeink között, ami mára stratégiai partnerséget is jelent. Bár nem jellemző ránk, hogy ne versenyeztessünk meg ajánlatokat egymással, azonban a nexus olyan jó minőségű az EuroFleet-tel, hogy ezt velük kapcsolatban nem tartjuk indokoltnak. Szeretjük, ahol minden működik és nincsen gond.

Megismerve az elért eredményeidet, nem vetődött fel benned az, hogy máshol is kipróbáld magad vagy más perspektívát keress?

Megfordult a fejemben, de a családi kötelék sokkal erősebb bennem. És persze az is egy nagyon fontos vetülete a dolognak, hogy otthon mindig is az volt a vágy, hogy ezt a céget én vigyem tovább. Egyébként rendkívül lokálpatrióta család vagyunk, Győr meg egyébként is egy nagyszerű város, és minden egy órára van: Budapest, Bécs és a Balaton is.

Rájár a rúd az emberiségre, a közelmúlt történelmében először jött 2008-as válság, majd pár év nyugalom után a pandémia és most pedig a fegyveres krízis. Ezek hatásai mennyiben vetültek ki az üzletmenetre?

A főiskolán a változás és a válságmenedzsment lett a kedvenc szakterületem, hála Dr. Gonda György professzor úrnak. Amikor később Oxfordban írnom kellett egy dolgozatot erről a témáról, akkor a kinti tanárom ezt minimális szintre értékelte. Amikor az okairól kérdeztem, azt válaszolta: „a vírus, háború, alapanyaghiány, árfolyam, – hogy csak a ma legaktuálisabb dolgait említsem – minden piaci szereplőt egyformán érinti. A dolgozatban azt a megoldást kellett volna keresnem, hogy melyek azok a vezetői döntések, amik ezek hatásait csökkentik cégen belül. Ugyanis én erre vagyok kíváncsi.” Ez a gondolat annyira megmaradt bennem, hogy én a mai napig is ezt tartom szem előtt a problémamegoldásban. Ezt a gondolatiságot sikerült átadnom vezetői és középvezetői szinteken is és ennek szem előtt tartásával hozzuk meg a döntéseinket. Persze ahhoz, hogy ezt keresztül lehessen vinni, nyitottság és fogadókészség is kell a kollégáim részéről, akiben ez nincsen meg, az előbb-utóbb úgyis lemorzsolódik. Szerencsére nagyon ritkán fordul ilyen elő, mert nagyon körültekintőek vagyunk a munkaerő kiválasztásánál. Ennek a homogén vállalati közegnek köszönhető, hogy jók vagyunk.

Az első nagy szakmai kihívásunk az volt, amikor 2014-ben visszavettük a csődközeli állapotban lévő cégünket.  Akkor egy több mint 150 pontból álló feladatlistát állítottunk össze, hogy el tudjunk mozdulni ebből a helyzetből. Egy John P. Kotter nevű közgazdásznak van egy nyolc lépéses változásmenedzsment eljárása, ami lépésről-lépésre megfogalmazza azokat a feladatokat, amiket el kell végezni ahhoz, hogy a nulladik szintről eljusson az ember a nyolcadikra. Ami az új szervezeti működési struktúrák és folyamatok intézményesítését jelenti.

Ebben én nagyon hiszek és az élet minden területén alkalmazom ezt a módszert. Nagyban ennek is köszönhető, hogy az egykor veszteséget termelő cégünk ma tízmilliárdos árbevételt ér el egymilliárdos EBITDA mellett.

A siker útja ezek szerint nyolc pontból áll?

Lesarkítva igen, de ahhoz, hogy ezek megvalósuljanak, kell egy csapat – és nekünk egyedülállóan jó csapatunk van. A leányvállalatainkkal együtt közel kétszázan vagyunk, itt Győrben százharminchatan dolgoznak, van, aki már több évtizede. Az ügyvezetőtársam, Ujvári Márta még édesapámmal együtt kezdte a nagykereskedelmet a kilencvenes évek elején és remekül kiegészítjük egymást a vállalatvezetésben.

Szerintem két nagyon fontos dolgot kell csinálnia egy jó vezetőnek krízishelyzetben: az egyik a gyors reakció, amire az én változás és válságmenedzseléshez kapcsolódó múltam egy nagyon jó sorvezető. A másik az együttérzés és az empátia a többi ember, munkavállaló irányába. Ez is egy nagyon fontos adaléka a sikernek.

Az élet mindig produkál váratlan körülményeket, amikre nem biztos, hogy rá lehet húzni egy sémát vagy nem elég a gyors reagálás.

Egy négyszáz forintos euróra valóban nem lehet felkészülni, de ez a helyzet az üzleti évünknek – reményeink szerint – csak kis időszakát érinti. Ugyanakkor ezt a dolgot is azzal lehet kivédeni, ha az ember jól tervez. Az nem lehet kérdés, hogy azokból a stratégiai termékekből, amikből a forgalmunk nyolcvan százalékát csináljuk, legyen egy komoly raktárkészlet. Szóval nem engedhetjük meg azt magunknak, hogy akkor tördeljük a kezünket, amikor a piaci helyzet bizonytalanná válik.  Nyilván ehhez erős tőkeháttér kell, de a miénk szerencsére az.

Visszatérve a családi vonalhoz: nagyon fiatal apuka vagy, a kislányod két hónapos ennek okán talán még nem időszerű kérdés, de kíváncsi vagyok: mit gondolsz az utódlásról.

Bevallom, hogy amikor megszületett, az első gondolatom nem az volt, hogy megvan az utódom, hanem az: milyen jó lenne, ha jó teniszező válna belőle. (nevet) Ugyanakkor bennem van az a vágy is, hogy a vállalkozásunkat több generáción átívelően vigyük tovább. Minden reggel, amikor bejövök és felnézek az épület falán lévő „S” logóra, az óriási büszkeséggel tölt el. Ilyenkor eszembe jut, hogy a szüleim ezt az egész dolgot a semmiből, egy garázsból hozták létre több mint negyven éve. Ma már három országban vagyunk ott, közel kétszáz embernek adunk munkát, megélhetést, ami együtt jár egyfajta felelősségtudattal, de nagyon jó érzés is egyben. Büszke vagyok rá és nem mellesleg hatalmas motivációs erőt is jelent számomra.

Egyfajta kontextusban a vasárnapi ebédtől indult el a beszélgetésünk. Ma – negyven év után – ez a családi esemény milyen nálatok?

Minden tekintetben nagyon jó, ráadásul bővült a család, nemcsak nálunk van gyerek, hanem az öcséméknél is, úgyhogy a gyerekzsivaj megadja az alaphangot. Ugyanakkor az asztalnál nincsen biznisz, édesanyám nagyon kordában tartja ezt a dolgot, szemben az édesapámmal, aki nem tud elvonatkoztatni. (nevet)

Összességében nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy olyan családban élhetek, ahol ennyire rendben vannak az értékrendek. És nagyon bízom abban, hogy ezt a gyerekeimnek én is tovább tudom majd adni.